Kivételesen nem mangából, hanem egyetlen ötlet-epizódból született "kis sorozat" (tehát csak tizenkét rész), de már így is sok. A halál után férfiak és nők, párban, a Quindecim nevű bárba érkeznek, ahol a csapos dönt a sorsuk felől: ki megy fel, ki megy le a lifttel. Ide érkezik Chiyuki, a fiatal nő, aki egy ideig Decim mellett figyeli a döntéseket, próbál visszaemlékezni a halálára, életére, nem sok sikerrel.
Teljesen vegyes-felvágott: a halál utáni limbó toposza semmi új, a bartender, mint mindentudó hallgató és bíró egy archetípus; ugyanakkor nem időtlen, pillanatnyi, extravagáns, színes, a felszínen anime-japános klisék úsznak - de pont ezek miatt a klisék miatt annyira elbaszott, hogy egy ponton azt érzem, igen, tényleg lehet ennyire elcseszett az ítélethozatal, ennyire értelmetlen, ennyire se füle se farka csilingelős, túlszínezett, giccses, céltalan, értelmezhetetlen.
Japánban a halál-képek tipikusan a buddhista vallással kötődnek össze (halálhoz buddhista pap, születéshez shinto pap), itt a szimbolika bár megmarad, a szamszára helyett reinkarnáció van (mint abszolút pozitívum) és void (mint abszolút negatívum), ez, ha nem is fekete-fehér, de elég ingoványos talaj, csúszkál a magánmitológia és ezen a csúszós jégen futkároznak esetlenül a sorozat szereplői, mint kifestett, felnagyított bohócok. Chiyuki jégtáncosként az utolsó részekben néz szembe életével és halálával, addig repül az idő a parányi történetekkel, isten-virág-emberrel, szigorú kisfőnökkel, information bureau-val, emlékkristályokkal, halálfejes léghokival, digitális darts-szal, kék koktélban úszó zöldes bogyókkal.
2017-02-26
[5.5], [alkohol], [animáció], [bábok], [halál], [japán], [limbo], [bullshit], [sorozat]